Úgy döntöttem ma írok egy kicsit magamról, hogy aki nem ismer, tudja, hogy nem csak úgy a fellegekbe beszélek, és hogy kicsit személyesebb legyen a blogom.

31 éves vagyok, és egy 13 hónapos kisfiú boldog anyukája. Történetem az anyasággal, illetve az arra való vágyakozásra pár évvel ezelőttig nyúlik vissza. Sajnos a gyermekáldás nem ment nálunk olyan egyszerűen, hiába vágytunk rá mindennél jobban, nem akart összejönni a babaprojekt. Végigjártunk mindenféle orvosi kivizsgálást ezzel kapcsolatban, melynek során PCOS-t diagnosztizáltak nálam. Orvosom javaslatára felkerestünk egy meddőségi klinikát, ahol újabb vizsgálatok következtek, majd egy nőgyógyászati műtét, ezt követően pedig az inszeminációk (mesterséges megtermékenyítés egy fajtája). A vágyott baba azonban nem akart meglátogatni bennünket. A hormonkezeléseket olyan szinten nem viselte jól a szervezetem, hogy iszonyatosan hullott a hajam, állandó rosszullétek fogtak el. A rosszulléteimhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a PCO mellé társult egy inzulinrezisztencia, amire gyógyszert kellett szednem a hormoninjekciók mellé. Ezektől folyamatosan szédültem, hányingerem volt, sokszor olyan szinten rosszul voltam, hogy az alig tudtam felállni, a kézremegésektől nem tudtam normálisan evőeszközökkel enni. Ez persze plusz stressz forrás volt, mivel a munkahelyemen már nem szívesen mentem el a kollégákkal ebédelni. Mindemellett persze lelkileg is nagyon megviseltek a történtek, ezért úgy döntöttünk, hogy felhagyunk ezekkel a kezelésekkel, és ha Isten is úgy akarja, akkor lesz saját gyerekünk, beavatkozások nélkül is.

A betegség miatt megpróbáltam egészségesebben táplálkozni, mozogni, elvégeztem egy AVIVA tanfolyamot, és láss csodát beköszöntött hozzánk a gólya. Rájöttem, ha valamit igazán akar az ember, és elég elszánt és kitartó, akkor nincsenek akadályok és bármit elérhetünk!!! Orvosi beavatkozások, betegség ide vagy oda részesei akartunk lenni annak a csodának, amit egy gyerek adhat, és sikerült is. Ma már itt virgonckodik a mi kis csodababánk.

A terhességet nagyon jól viseltem, eleinte nem is akartak megindulni felfele a kilók sem, azonban az 5. hónap környékén történt valami…elkezdtem rohamosan hízni, vizesedni és a 8 hónapra már úgy éreztem magam, mint egy bálna. A terhesség végére 20 kilót szedtem fel magamra, plusz a víz, amit még összegyűjtött a szervezetem az utolsó időkben. Hazatérve a kórházból ugyan már majdnem 10 kilóval kevesebb voltam, de még így is jóval több, mint amennyit valaha is mutatott alattam a mérleg. Eleinte nem is zavart a dolog, mert a nap minden pillanatában, 24 órás ügyeletben voltam a kisbabám mellett, másra nagyon nem is volt idő. Azonban pár hónap elteltével már igenis zavart a dolog, mert nem akartak olvadni a kilók, és a mozgás is nagyon hiányzott, így elhatároztam, megmutatom, hogy vissza tudom szerezni az eredeti formám, persze ésszerű keretek között viszem mindezt véghez, hiszen mégiscsak a kisbabám a legfontosabb. Nem mellékesen sokat jártam utána a PCO betegségemnek is, és hogy ezen is javítsak, elhatároztam, hogy életmódot váltok!!!

Hát így kezdődött az én történetem, de sok negatív dolgot mind magam mögött hagytam, elhatároztam, hogy igenis tenni fogok azért, hogy valóra váljon egy álom, és így is történt. Elmondhatom, hogy most végre jól érzem magam a bőrömben, fittebb vagyok, mint valaha, a betegségem tüneteinek nagy része is elhagyott, és a legfontosabb, hogy a kisfiam is egészségesen fejlődik!!! A következő cél, hogy teljes mértékben legyőzzem ezt a betegséget, amire nagy esélyem van még egy felkeresett orvos szerint is. Szóval lehetetlen nincs, csak tehetetlen!