A korábbi posztjaimban leírtam, hogy milyen jeleit mutatta nálam a betegség, mikor még azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi. Most arról fogok mesélni, hogy milyen tüneteket okozott később, és hogyan tett tönkre testileg-lelkileg, mikor a fogamzásgátló tabletta szedését abbahagytam, amikor is a babaprojekt került előtérbe. Hogy hogyan derült fény erre a betegségre és hogyan kezelték, illetve hogyan kezelem MOST már én, saját magam, gyógyszerek és depresszió nélkül.

Szóval…lassan 4 éve, hogy eldöntöttük a férjemmel, hogy itt az ideje családot alapítani, ezért az esküvőnk után abba is hagytam az Anti-bébi tabletta szedését. Ezt követően még két hónapig volt menstruációm, de utána semmi hírét nem adta. Persze, mivel babát szerettünk volna, el is hitettem magammal, hogy biztosan sikerült, ezért maradt el, de természetesen ahány tesztet csináltam, annyiszor lett negatív. Mivel aztán továbbra sem jelentkezett a menstruációm, felkerestem az akkori nőgyógyászom, aki felírta a Norcolut nevű gyógyszert, hogy ez majd beindítja a folyamatot. Valóban a tabletta hatására tényleg elkezdtem menstruálni, igen ám, de a következő hónapban megint se híre se hamva nem volt a dolognak. Újra a nőgyógyászat, ahol újra felírva a Norcolut, és az előző folyamat ismételten. Mikor harmadszor is ezzel a gyógyszerrel akartak próbálkozni, és én szóvá mertem tenni, hogy ezt mégis meddig fogjuk eljátszani, mert gyereket szeretnénk, és nem óhajtom magam tönkre tenni mindenféle gyógyszerrel, erre nagyjából el lettem küldve melegebb éghajlatra, hogy én csak ne mondjam meg, hogy mit kellene csinálnia az orvosnak!!! Hozzáteszem, már első alkalommal is mindenféle kivizsgálás nélkül írta fel ezt a tablettát, úgy hogy meg sem próbálta kideríteni, hogy mi állhat a háttérben, közölte, hogy ez csak egy kis vérzészavar, majd ez a bogyó helyre teszi. Na jah…tényleg helyre tette…valakinek biztosan!!!

Nekem itt telt be a pohár, és még jó, hogy megfogadtam egy kedves ismerősöm, mondhatom barátom és egyben kolléganőm tanácsát, aki elirányított a saját nőgyógyászához, aki kifejezetten az ilyen problémáknak és a meddőségi kérdéseknek a specialistája. Addigra persze már a vérzés kimaradások mellett egyéb problémák is jelentkeztek, többek között csak úgy hirtelen felugrott rám 5kg…jó, igen ez nem olyan vészes szám, de annál, aki előtte egy töltött lovat is megehetett, leöblítve egy cukrászdányi sütivel, és mégsem hízott egy dekát sem, annál ez furcsa jelenség tud lenni. Emellett drasztikusan el kezdett hullani a hajam, és iszonyatosan pattanásos lett a bőröm, ami soha nem volt, még tini koromban sem!!!

Az új nőgyógyászom persze már az első alkalommal végzett ultrahangvizsgálatot (előtte ez senkinek eszébe sem jutott), ahol egyértelműen látta a policisztás petefészkeket, nem kicsit, hanem nagyon durván voltak megnagyobbodva a petefészkeim. Már akkor azt mondta, hogy ez PCOS lesz, és több mint valószínű ez áll a baba útjában, de azért biztos, ami biztos, elküldött pajzsmirigy vizsgálatra, vérképet és hormonszinteket is nézetett, hogy más betegségeket ki lehessen zárni. Szerencsére a pajzsmirigyem rendben volt, viszont a hormonvizsgálat és a labor kimutatta, hogy inzulinrezisztenciám is van (ez a PCOS fő előszobája, de erről még írok majd), továbbá a tesztoszteron szintem is az egekben volt. Még jó, hogy nem alakultam pasivá! 😀 Na jó, ezen most már nevetek, de akkor sírtam, napokig, sőt hetekig, lelkileg teljesen kicsinált ez a betegség. Szóval a végleges diagnózis súlyos mértékű PCOS lett egy kis inzulinrezisztenciával fűszerezve.

A doki az ún. hármas kezelést javasolta első körben, ami annyit tesz, hogy tartani kell egy szénhidrátszegény diétát, rendszeresen kell mozogni és a Merckformin nevű, cukorbetegség kezelésére szolgáló tablettát kell szedni. Azt mondta adjunk ennek a dolognak pár hónapot, hátha ezalatt rendeződik a ciklusom és sikerül a spontán teherbeesés, de mellette azért elirányított egy meddőségi centrumba, hogy kezdjük meg a kivizsgálásokat, mert ha nem sikerül spontán teherbe esnem, akkor el tudjuk majd kezdeni a mesterséges megtermékenyítés fázisait..

Bármennyire figyeltem a diétára, a mozgásra és szedtem a gyógyszert, semmi változás nem történt, legalábbis ami a ciklusomat illeti, peteérés pedig még a kanyarban sem volt, se menstruáció, se semmi, volt viszont a gyógyszer mellékhatásaként brutál rosszullét. Sokszor olyan szinten a béka segge alá esett a vércukorszintem, hogy nem tudtam felállni, a kézremegéstől nem tudtam enni, inni. Ez persze csak még tovább stresszelt, még tovább lökött a depresszióba, így még rosszabbul lettem.

Teltek múltak a hónapok és egyre rosszabb lett a helyzet, mind fizikálisan, mind lelkileg. Egy kontrollvizsgálaton közölte a dokim, hogy sajnos nincs mese, odáig fajultak a dolgok, hogy meg kell, hogy műtsenek. Na, ez volt a végső döfés! Elmondta, hogy ez egy laparoszkópiás műtét, petefészek drillinggel és egyben petevezeték átjárhatósági vizsgálattal. Elmondta azt is, hogy mivel annyira meg vannak nagyobbodva a petefészkeim, nem kizárt, hogy el is kell egyiket-másikat távolítani. Gondolhatjátok…ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, bőgtem, hogy miért pont velem történik ez, mi lesz, ha soha az életben nem lehet saját gyerekem. Az volt az igazi mélypont!!! Mellette persze mindenhol azt mondogatták, hogy nyugodjak meg, nem lesz semmi baj, ne görcsöljek rá annyira, erre a babatémára, mert azért nem jön össze! Igen, könnyű okosnak lenni kívülállóként…persze, volt, aki csak jót akart, de nem tudta, hogy min is megyek igazából keresztül, hogy milyen problémáim vannak, csak annyit tudott, hogy nehezen akar jönni a bébi. Férjem a tanú rá, napközben, a mindennapi feladataim során, a munkám során próbáltam keménynek látszani, erősnek maradni, de otthon, esténként bőgve aludtam el, ha el tudtam egyáltalán aludni. A depresszió közeli állapotomhoz még hozzájött az is, hogy rettentően féltem a műtéttől.

El is jött a műtét napja (majd erről is beszámolok, de most így egyszerre sok lenne), túléltem, szerencsére mindenem meg is maradt. Kicsit megkönnyebbültem ettől. Ezután ismét hónapok teltek el sikertelenül a babaprojekt kapcsán, ezért az orvosom javaslatára belevágtunk az inszeminációkba (erről is később). A lényeg, hogy nálam ez a hármas kezelés, de ebből is főként a gyógyszeres rész, nem vált be. Lehet eleve azért, mert ellenzem ezeket a gyógyszeres kezeléseket, de az tény, hogy olyan rosszul még soha nem éreztem magam, mint abban az egy évben, amikor szednem kellett!!! A szülés után persze újra szedetni akarta velem a nőgyógyászom, de nem voltam hajlandó beleegyezni.

Most ott tartok, hogy közel 8 hónapja komoly életmódot váltottam, a saját étrendemet és edzéstervemet követem, amivel fogytam, erősödtem, és nem utolsó sorban 4 hónapja rendszeresen és spontán menstruálok…4 év után!!! A cisztáim is úgy döntöttek, hogy szépen lassan elhagynak, lehet csak ideiglenesen, nem tudom, de hiszem és vallom, ha odafigyelek magamra, a testem jelzéseire, nem tömöm magamba a sok mérget, rendszeresen sportolok, akkor igenis véglegesen fenntarthatom ezt az állapotot! És én így boldog vagyok és egészséges vagyok!!! Nem utolsó sorban nem vagyok lelkileg sem kikészülve! És igen, ez egy hosszú és kemény menet volt, de ettől csak még erősebb lettem!